A mitológiában ismert történetek egy jó része kapcsolódik Krétához. Rheia, Kronosz felesége például a Dikti-hegység egyik barlangjában hozta világra, majd az Ida-hegység egy másik karsztos üregé­ben neveltette fel a nimfákkal gyermekét, Zeuszt. Mézet a méhek gyűjtöttek számára, tejévei egy kecske táplálta, a barlang előtt pedig két kúrész, - egyesek szerint fia­tal harcos, más források alapján erdei démon - őrködött, akik az isteni csecsemő sírását fegy­vereik csattogtatásával igyekeztek túlharsogni. Évek múltán a felnőtt Zeusz ide, Krétára szöktette aranyszőrű bika képében Agenor föníciai király lányát, a szép Europét, hogy fri­gyükből megszülethessen Minósz, Kréta első kirá­lya. Mínósz felesége, Paszifaé és a Poszeidon által küldött bika nászából születik meg az ember testű és bika fejű szörny, Minotaurosz. Minósz a gyalázatos szenvedély gyümölcsét persze el akarta rejteni a világ elől, ezért a mesteri Daidalosszal megépíttette knósszoszi palotája közelében a labürinthoszt, azt a zegzugos folyosók szövevényéből álló út­vesztőt, amelynek mélyére zárták a Minotauroszt. A félig állat, félig ember szörnyeteg étvágyát a Minósz által adózásra kényszerített Athénból küldött ifjakkal és leá­nyokkal csillapították, a Minotaurosz minden ki­lencedik évben hét athéni ifjat és hét leányt falt fel a labürinthosz mélyén. Végül a Minotauroszt Tézeusz győzte le, akinek Mi­nósz leánya, Ariadné volt ebben segítségére. Ő adta át Tézeusznak a hatalmas fonal köteget, amelynek felgombolyításával a Minotaurosz megölése után ki tudott jutni a labürinthoszból.

Vagyis Zeusznak születése; földrészünk, Európa neve; a közbe­szédben oly gyakran emlegetett "Ariadné fona­la", valamint Daidalosz és fia, Ikarosz története mind-mind Krétához, ehhez a mediterrán szigethez kapcsolódik.

Végül a minószi kultúra egy emberöltő alatt eltűnt a Mediterráneum színpadáról, s Kr. e. 1450 körül átadta helyét a Peloponnészoszi-félsziget feltörekvő új hatalmá­nak, Mükénének. Az elkövetkező másfél évezred - a paloták korszakai után - legföljebb a kuny­hók időszakának nevezhető.

Ebben az időszakban a periférikus sziget kultúrája nem nagyon hagyott nyomot a görög történelemben. Annál jelentősebb szerephez jutott Kré­ta szigetén a kereszténység. Kréta egyházát ma­ga, a térítő útjai során 65-ben erre járó Pál apos­tol alapította. Pál egyik tanítványa, Titusz lett a krétaiak első püspöke. A szigetről számtalan, a szigeten napjainkban is tisztelt vértanú került ki, s a kora keresztény századok­ban Krétán már 10 püspökség működött. Ré­gészek mintegy 40 db, az V-VI. századból szárma­zó háromhajós bazilika romjait tárták fel a szigeten. A Kréta középső részén fekvő Górtiszban, az egykori római Cyrenaica provincia székhelyén föllelt Szent Titusz Bazilika maradvá­nyaiból még ma is megsejthetünk valamit e ko­ra keresztény korszak építészetéből. Kréta későbbi százada itt a részben föld­rajzi fekvéséből is adódó határhelyzet határozta meg. Ám most nem az Európa és Afrika közötti fekvés, hanem sokkal inkább a nyugati és keleti kereszténység, illetve Velence és Bizánc, mint hatalmi központok mezsgyéjén való elhelyezkedés. A krétai egyház már 731-ben elszakadt Rómától, s kapcsolatait Konstantinápolyban kereste inkább. Amikor vi­szont a negyedik keresztes hadjárat örvén Ve­lence 1204-ben meghódítja Bizáncot, Kréta is a dózsék fennhatósága alá kerül. Velence 1211-1669 közötti uralma a szigetet ismét a római egyház alá rendeli, századokon át ortodox püspök még csak partra sem szállhatott Candián.

A Róma alá rendelt és átkeresztelt ne­vű szigeten azonban végül békés együttélés va­lósult meg nyugat és kelet keresztény kultúrája között. A városokban, Iráklionban, Chaniában, Rethimnóban máig a velencei idők erődítmé­nyei, a fortezzák uralják a tengerparti negyedek képét. Az erődítményeken - hiszen a sziget Szent Márk köztársaságának egyik legfonto­sabb előőrse volt a keleti, oszmán-török veszély ellenében - a leghíresebb velencei építőmeste­rek dolgoztak. Iráklion erődfalainak terveit pél­dául a neves hadépítész, Michele Sammicheli készítette.